Volt egy ismerősöm, Serci, aki két éven keresztül meg se szólalt, egy mukkot se mondott ki, az anyjának is kockás papíron írta le, hogy lucskos káposztát kér ebédre. Írni írt, SMS-t, meg naplót, meg mindenfélét írt, igazából ontotta magából a betűket, ha azt ontásnak lehet hívni (hezzánk képest, akik egész év alatt egyetlenegy lapot írtunk teli biológiaórákon, mindenképpen), de egy hangot ki nem lehetett könyörögni belőle, s a legidegesítőbb az volt, hogy mindenki csak spekulálni tudott, hogy miért hallgatott el, mert persze hogy ezt se mondta el már, de le se írta, üzenetbe se írta belé, a budifalra se firkálta fel. Néma Leventének csúfolták de nem foglalkozott, le se szarta, volt, aki azt mondta, hogy egy fehérnép miatt van, de aki ismerte őt, az tudhatta, hogy ez legalább annyira valószínűtlen, mint a szivargyár udvarán dohánykapálás közben olajra akadni: sose szenvedett ő fehérnép mián. A hivatalos verzió az volt, hogy haragszik a világra, s ez teljesen úgy is tűnt, hogy megfelel a valóságnak. Az anyjáék mindenesetre belétörődtek, nem foglalkoztak, orvoshoz nem lehet elcipelni egy szinte harmincéves embert, le van szarva, ha ilyen hülye akar lenni, akkor maradjon ilyen hülye. Szerencséje volt, hogy olyan munkája volt, ahol sokat nem kellett zsolozsmázni, csak szépen lepcsentette egymásután a műanyagot a futószalagon, egyszerű gyermekjátékok elemeit csinálta színes nájlonból, vigyorgó kis szemétvödör fejét, baba sipkáját, fogmosós maci fogpasztáját, autócskát, meccsboxot, ilyeneket. Egyszer behoztak egy prototípust egy gombnyomásra beszélő babával, annak kellett valami cipőt vagy micsodát legyártani sorozatban, Serci annyira meghatódott vagy felbaszódott ezen, hogy elhatározta, hogy két év után megszólal. De nem lehetett csak úgy megszólalni, kellett hozzá valami apropó, vagy valami ünnepélyes alkalom, de aki ismerte őt, az tudta, hogy nem lesz az születésnap vagy Karácsony vagy valami ilyesmi baromság; de mindenesetre látszott rajta, hogy már nagyon van mit mondjon, kezdett benne gyűlni a sok kimondatlan szarság, a szerelmes szavak, a káromkodások és az ebédrendelések, s az Omega-dalszövegek, nagyon készült kibújni a proverbiális szeg a hasonlóan proverbiális zsákból, fogta magát, felment Kolozsvárra a pótfelvételira, beiratkozott a kommunikáció szakra, szerencsére csak doszárvizsgák vannak mostanában, egy szó nélkül vették fel kommunikációra, pont mint amikor a vértől elájulós irtózóst vették fel Maroson orvosira, egy nyamvadt mukkot nem kellett kimondjon, az első Koronával hazajött Szentgyörgyre, leült a Bunkerbe (akkor még volt Bunker), hátul, ahol a leghalkabb a zene, rendelt egy láda sört még mindig mutogatva, de csak darabonként, hogy ne melegedjen ki, s elkezdett végre beszélni. Elkezdte elmondani azt a sok gennyet, amit magába szorított két éven és pár hónapon keresztül, mint a görcsös segglyuk a sok szart, elkezdett mondikálni, papolni, berbetélni, eleinte csak saját maga elé, aztán észrevették a haverok, kezdtek köréje gyűlni, de nem is kérdeztek semmit, nem is kellett, mert Serciből csak folyt ki a szó, mint az Oltból a szennylé márciuskor, s jött vele a sok szemét, mint az Oltból a nájlonpungák s a nájlonüvegek, fosta a szót, az emberek csak hallgatták, rendelgették a söröket, s ültek elképedve, főleg aki ismerte évek óta, kevesen voltak, akik nem ismerték, mert büdös kicsi város Szentgyörgy, fogytak a sörök, az emberek már a billiárdasztalon csimpaszkodtak s figyelőztek, de a szavak nem akartak fogyni, csak jöttek: minden panasz, keserűség, mint a rothadt cefre pálinkafőzés előtt, duvadt a gyermekből, jobban ültek az emberek a mondatai mellett, mint az egyetemen a tanárok óráin, osztán lassan felkapcsolták a villanyt, lekapcsolták a difuzorokot, kezdtek sepregetni (nagy lófaszt sepregettek a Bunkerben), kitették őköt, kiültek a Bunker elé, Serci hadart tovább, okádta a szavakat, már látszólag szinte logikája se volt, ahogy a finnugortól az amerikai kölcsönszavakig mindent hadart és kevert édes anyanyelvünkön, hihetetlen szókincset prezentált, olyan szavakot mondott, amiről nem is tudtuk, hogy léteznek, de nagyon valószínűeknek tűntek mégis ahogy ott és akkor elhangzottak, volt aki el is szégyellte magát, mint magyarórán, sirült kifelé a sok szöveg a száján, jöttek a rendőrök leigazoltatni őköt, azok is megálltak szájtátva és figyelték Sercit, vakarták a fejüköt, már rég kipirkadott, az emberek haza kezdtek szállingózni, volt, amelyik elaludt a bokorba a Park hotel előtt, a másik taxit hívott, de Serci csak ült ott a Bunker előtt a kövön és fosta a szót szakadatlan, rendületlenül, mint a hazájához hű magyar, kidőthetetlenül, mint a székely fenyőfa, spriccolt, flöstetett belőle a szöveg irtózatos vehemenciával és hozammal, mint amikor a felrázott szénsavas szukkot kinyitod s az egész az anyád perzsaszőnyegin köt ki, így ült ott, beszélt, beszélt, beszélt, beszélt három napon keresztül, az emberek cserélődtek körülötte, hazamentek tusolni, visszajöttek, szivarra gyújtottak, de ő nem ment se szarni, se peselni, csak mondott-mondott feszt, félbeszakíthatatlan irammal, s a harmadik nap közepin valamikor, már sötétedett-forma, emlékezek, egy szó közben, azthiszem, egy "bazmeg" lehetett, ez a legvalószínűbb, há nem?, de az is lehet, hogy "szarházi", vagy "madiszosok", maximum "lucskoskáposzta", lefordult a kőről, s szörnyethalt - abba a szent helybe. Kész. Nem is biztos, hogy úgymond szörnyethalt, szerintem szépen elmondta, behozta azt a két évet s még előre vagy huszonvalahányat, s így, küldetésteljesítés közben, mondikálás közben úgy tűnt neki a legvalószínűbbnek, hogy most akkor gátá, így haljon meg: halálra dumálta magát. Hihetetlen gyorsan kihűlt a teteme, mondjuk már szeptember dereka volt, de mire megjött a mentő, már háromnapos halottnak tűnt, úgy megmerevedett. Így járt Serci, aki két évig nem mondott semmit, s utána három napig folyton beszélt, s beléhalt.

Lehet, hogy nem volt igaz, én es csak hallottam, akkor még kicsike voltam ahhoz, hogy kiengedjenek a Bunkerbe.