Noha súlyosan és mélyen elítélem Smitt úr tettét, annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy - hacsaknem természettudományokban utazik az ember (de még akkor se) - elég nehéz "eredeti", lopatlan, plágiumgyanút 100%-ban elkerülő dolgozatot összedobni úgy, hogy az megfeleljen a különböző bizottságok tudományt rőffel mérő követelményeinek (ennyi oldal, annyi bibliográfia, times new roman lábjegyzet etc.). Magyarul: nagyjából minden "humán"tudományos dolgozat lopás, ollózgatás, idézgetés, tódás-fódás valamilyen szinten, legyen az egyetemi, mesteri vagy dr. conf. univ. piz. pul. etc. disszertáció. Ez volt az egyik oka annak, hogy végül nem tettem oda a csontot és nem doktoráltam le 5 elvesztegetett év után. Akinek ebben az (s a szomszédos) országban eredeti gondolaktoktól duzzadozó 200 oldalas doktorija van, az előtt le a kalappal. De még nem ismertem ilyen embert.

Ez a tudományosdi, címosztogatósdi játék úgy hülyeség az egész, ahogy van. Értéktelen. Nem ez szabja meg az embert. Ez csak a segge méretéről regél. Úgyhogy szálljatok már le szegény Smitről, van elég baja szegénynek. Pl. megtanulni olvasni. :D

(kattintásra megnő és lehet kacagni)

Asszem, a legjobb biznisz a tejbiznisz. Megveszik a földművestől 60 baniért, valaki a faluban még össze is gyűjti nekik potomért naponta, nagyrészét felfőzik és eladják öt lejért, a többiből sajtot és tejfölet csinálnak, s még a megmaradt ehetetlen savót is eladják zsírmentes joghurt felirattal. Az igen.

Minden eszme-/művészettörténeti forradalmi ötlet, irányzat, stílus, bármi 4 generáción szokott végimenni.

Az első generáció az, amelyik kitalálja és (nyomaiban) implementálja. Ezeket az ősöket épp akkor ritkán jegyzik, nem felkapottak, szürke eminenciások. Nekik a film-/zene-/művészettörténetírás szokott igazságot tenni, jóval utólag, ha... Ha.

A második generáció a díjazottaké. Ezek kapják a Cannes-i nagydíjat, a Grammy-ket és társaikat, ezek előtt borul le a média és a szakma, de nem kerülnek poszterekre tinilányok falára. Ők azok, akik kezében igazán kikristályosodik az a bizonyos valami.

A harmadik generáció a mainstreamé. Ezek elviszik az adott ötletet a poporhoz. Pár irányzat, ötlet stb nem jut el a harmadik pontra, mert nem tud eladhatóvá válni, de a legtöbbjuk felhígul és szépen becsomagolják. Ez a generáció habzsolja be a legtöbb zsozsót. Ilyenkor kezdenek emlékezni az első generációra, feljönnek a süllyesztőből (akár poszthumusz) és részesülnek a nyereségből.

Az utolsó fázis pedig a kulturális szemétkuka alja. Az epigonok és a másolók generiációja. Amikor megcsömörölnek az emberek. Az ötlejes DVD-k, a mall-okban ingyen osztogatott CD-k, a megyei lapok hátsó lapjain levő hírek, a falunapok, minden ilyesmi.

Sokáig úgy gondoltam, hogy az istenek azért élnek olyan konokul még mindig az emberi köztudatban, mert még mindig ott van a nagy Megmagyarázhatatlanság az élet végén, a halál. De már nem így gondolom. Isten, istenek azért vannak és azért lesznek, hogy az emberek valamihez tudják mérni magukat. Morálisan, persze, nem szakállméretet illetően. Még a gazemberek, elmebeteg gonosztevők is mérik magukat. S hát mihez jobban, mint Istenhez, nem igaz? Isten az, amivel nyugtatni próbáljuk magunkat, amikor már semmi nem nyugtat. A remény, mondhatni. S mivel a remény hal meg utoljára, ezért olyan szívósak, kitartóak az istenek.

A halál gyógyír az örökéletre. Az örökélet gyógyír a halálra. Bárhova mész, bármi amit árulnak, termékektől szolgáltatásig ebből a kettőből valamelyik. Az alkohol gyógyír az örökéletre, a ginzenges kenőcs gyógyír a halálra. Ilyen ez.

(ugyancsak...)

Nagyon kellett már egy borotvagép, mert a szakállam a lábujjkörmeimet verdeste, és ez nem azt jelenti, hogy rövidek lennének a lábaim. Végül a félretett pénzzel egy erősítőt vettem, kábelekkel, mindennel, mert azt reméltem, hogy a három apám úgyis összepótol egy borotvagépre valót. Jött a születésnapom. A vadonatúj erősítő kellemesen búgott, egy hexagon alagú tortával vártam apáimat ünnepelni.

Borotvagép helyett időgépet kaptam ajándékba. Olyan mérges voltam a világra, hogy alig vártam a születésnap végét, hogy három apám takarodjon már a fészkes fenébe billiárdozni. Aztán kibontottam az időgépet, gondoltam, megnézem, működik-e, mert ha igen, esetleg felpótolom, és be tudom cserélni egy használt borotvagépre.

Persze, hogy a vén sarlatánok használt cuccot vettek. Az intervallum-zoomoló gomb már annyire el volt gyötörve, hogy alig akart forogni. Elkezdtem erőltetni. Aztán robbant egyet.

Elkeseredtem a füstben. Arra gondoltam, biztosan valami lehetetlen korban pakolt le, ahol nemhogycsak borotvagépek nincsenek, de billárdasztalok sem. Talán épp a dinoszauruszok vagy horribile dictu, a jakobinusok közé kerültem.

De a szoba ugyanúgy nézett ki. S akkor hirtelen megláttam néhány milliszekundummal ezelőtti önmagamat. Megpróbáltam beszélgetni vele, de a feedback miatt akkora sípolás lett, hogy ki kellett húzzam az erősítőt a falból, aztán erőszakkal magamnak ugrottam és befogtam a számat. Nem fáj(t) fejem.

Megpróbáltam másképpen kommunikálni vele, azaz magammal: integettem. Fel is fogtam, csak mindig néhány másodperctöredéknyivel később - de addigra már valami más járt a fejemben. Ezer kartács és pokol!

Akkor azt vettem észre, hogy egyre kevésbé értem meg magamat. Az integetések közti intervallum is állandóan nőtt. Megint megpróbáltam beszélni a fejemmel. S lám, a sípoló ördögi kör kellemes visszhanggá redukálódott. Mintha egy kis fémbudiban dúdolnám a kilenc és feledik szimfóniát. A visszhang is egyre nyújtottabb lett, már Grand Canyon-szerű magas- és mélységekből hallottam magamat. Hirtelen egy epikus érzés kerített hatalmába, már láttam magam hatalmas köpenyben szólni a kedves egybegyűltekhez. Sztentori hangon magyarázkodtam nekik a költség- és sárkányfogvetésről.

Rájöttem, hogy a visszhang is azért távolodik ilyen drámai távolságokba, mert a köztünk levő idő egyre csak nő. Egyre távolabb kerültem magamtól, eredeti elképzeléseimtől. Hol van már a kisgyerek, aki mozdonyvezető akart lenni és szocializmust akart építeni fehér ingben és vörös kendőben?

Már lassan egy percre voltam magamtól, amikor megszólalt a csengő. Hát persze, hogy egy rossz álom volt, legyen is vége ennek a kínos szövegnek – sóhajtottam volna fel, de az óramutatók igen furcsán működtek. A percmutató előre forgott, a másodperc mutatója meg hátrafelé. Szétszakadt az idő kettőbe. Az időgépemhez rohantam, hogy állítsam meg. Egy része rozsdásodott és határozottan kezdett kimenni a divatból, más darabkái mintha sehol sem lennének, más részei pedig vadiújként csillogtak, sőt egyre újabbak lettek, maguktól upgradelődtek.

A kijelzőn megjelent, hogy a Windows túl régi verziója van telepítve az időgépre, az új hardver csak új rendszerrel működik. It’s not a bug, it’s a feature! – sivított az időgép, én is sivítottam, én is sivítottam, megint, csak már jó négy perccel később, mindenki sivított, mindenki sivított, sivított. Aztán megláttam magam, hogy a ronda, lábkörmöt verdeső szakáll már csak a térdemnél van és egyre kisebb lesz. Úgy néztem, talán reggelre teljesen sima lesz a pofám.

Végülis ezt akartam – sóhajtottam fel, kikapcsoltam az erősítőt, és elindultam megkeresni a mozdonykulcsot, fehér inget és a vörös kendőt.

(dettó)

A konyhának gúnyolt konyhában voltam. Éppen jóllaktam tükörtojással, zsíroskenyérrel, szalonnával és töpörtyűvel, s megittam az olajos kávét is, hangosan felböfögtem, hagyva a kis ételdarabkákat, hogy a hang- és légörvénytől vezérelve szétrepüljenek borostámról. Összemarkoltam két kezemmel a valószínűtlen mintázatú abroszt (hol kockásnak tűnt, hol pöttyösnek), s mezítláb kitotyogtam vele a februári hideg teraszra, kirázni azt.

Bumm, szólt az abrosz, s repült a sok morzsa, ki tudja hol áll meg? Bumm, szólt még egyet az abrosz, s egy újabb morzsahullám libbent ki belőle, a fizika törvényeivel semmit sem törődve nyesték a levegőt vidáman. Bumm, szólt utoljára – mert szürrealizmus ide vagy oda, már az én sok lábam is fázni kezdett – az abrosz valószínűtlen mintázata (most mintha virágok lettek volna rajta), s az utolsó, legkisebb és legnagyobb morzsafelhő is elhagyta. Mint májusi csillageső, mint ezer szűzlány könnyei, mint tűzijáték a lebontott berlini falnál, mint forgószéltől felkapott és aztán ledobott megannyi varangyos béka, repültek mit sem sejtve. Le, a blokk elé.

Már berohantam volna, vissza a konyhának becézett konyhába, amikor kikristályosodott bennem, hogy rosszat csináltam: az alsószomszédok nyakába szórtam a morzsát! És tényleg – visított fel bennem az immár kikristályosodott gondolat.

(Lent két alsószomszéd vakarta seprűvel és kapával és hanglemeztűvel és piszkepapírral a havas-jeges autóját. Az egyik egy Mazda volt, a másik még mazdább. Az autók pedig Dácsiák, mindketten. A két szomszéd fejetlenül dolgozott. Két hallgatag csonk bújt csak ki a tréningfelsőből – tudom, hogy groteszk és undorító kéne legyen, de nem volt az! Inkább fenséges volt a két fejnélküli ember néma munkatánca: vakarták, súrolták, nyögtek melléje, hogy munkaszerűbb legyen a munka, vakarták, súrolták, lihegtek melléje, hogy élvezetesebb legyen az erőfeszítés, vakarták, súrolták, izzadtak melléje, hogy látszatja is legyen, amikor felmennek a blokkba és az asszonyok megszagolják a hónuk alját, hogy hadd lám, dolgoztak-e?)

Dolgozott a két alsószomszéd, fejetlenül dolgoztak, nyakukba hullt a morzsa. Gyorsan bekaptam volna a fejem a teraszból, hogy ne lássák, honnan jött a temérdek finom morzsa (ha galamb lenne a két szomszéd, hej, be szeretnének engem), de nem jött velem. Így testemmel beestem a konyhának kikiáltott konyhába, a fejem egy darabig szomorúan vacogva (kis testét nem nézték a csillagok) lebegett a levegőben, ahol az imént még morzsák miriádja lebegte párzási balettjét (mint megannyi béka), aztán, némán engedelmeskedve (de nem teljesen bedőlve, mint holmi naiv szamár) a lerántó gravitációnak, szép lassan ereszkedni kezdett.

És landolt, szép lassan landolt, pontosan a két piros Dácsia közé. Halkan neszezve hullott fejem a hóba, ami még mindig sokkal szebb dolog, mintha porba hullna (nem is beszélve a fehér szín által sugallt konnotációk halmazáról). A két alsószomszéd morzsás fejével megállt autója vakarása-súrolásában. Eldobták a seprűt, kapát, és piszkepapírt, s úgy, fejetlenül, ahogy voltak, a fejem felé iramodtak. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a fejem kell nekik. Addig hangtalan apátiában meredező testem felpattant, és úgy, ahogy volt, pucéron, bugyiban, spanyolcsizmában, meztelenül, kertészgatyában, ádámkosztümben, mellvértben, csórén, adidászban, semmivel sem törődve, mint maláj tigris rohant lefelé az emeleteken. Lihegésre képtelenül, a gazella ijedt szökellésével, hármasával, négyesével szedtem lábaimat s pláne a lépcsőfokokat. Mire vacogva, kipirulva, kizöldülve, belilulva és kimelegedve kiugrott a blokkajtón, letéve sok lábát az olvasóban karácsonyt, ajándékot és szenteket előidéző hóba, a két fejetlen alsószomszéd már holtan feküdt fejem körül. Mint ahogy a félreértelmezhetetlen jelek sugallták, a hanglemeztűt nem dobták el a seprűvel, kapával és piszkepapírral együtt, hanem egymás gyászosan meredező pocakjába mélyesztették, mint két kicsinyeit védelmező csörgőkígyó. Már csak lábujjaik utolsó rugdalózását kaptam el.

Kevéssé büszke, de azért örömteli hadarással illesztettem vissza fejemet jól megérdemelt testemre. Sóhajtottam – most már lehetett, mivel tüdőm és szájam újra egy és elválaszthatatlan volt –, felindultan felindultam az emeletre, a konyhának emlegetett konyhába, elmosogatni a már oly messzinek tűnő reggeli során tükörtojással, zsíroskenyérrel, szalonnával, töpörtyűvel és olajos kávéval összepiszkolt edényeket.

(szintén...)

A fekete ló szomorúan mekegett, amikor arrébb csúsztattam a sakktáblán, közelebb a sánta fehér királynőhöz.

– Nem is tudtam, hogy ti, lovak, mekegtek újabban – szidtam, mint a lovat. Akkor meg haragosan felvonyított. Ez a bolond állat nem tudja eldönteni, hogy Kerberosz vagy Patás legyen. Már kezdtem fogalmazni cirkalmas letolásomat a sakktábla- és figura-faragó mesterhez, amikor az idétlenszőke figura hatalmas kardcsattogással a homlokterembe nyomott egy lihegő futárt.

– Tulajdonképpen mi járatban is vagy errefelé, te fosképű lovag? – kíváncsiskodtam.

– Jó, hogy kérdezed. Voltam egy pindurit a Szentföldön**, keresztesháborúzni. Aztán hazajöttem, ide ne.

– Jézusmária! – humorizáltam. – És milyen volt? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel, miközben bástyámat bevehetetlenné tettem (két lépéssel).

– Hát, elég unalmas, ami azt illeti. Meleg és homokos. – búgta.

– Milyen érdekes. Most szinonimákat mondtál egy olyan szóra, ami majd a huszadik században jelentős méretű politikai és emberjogi disputározásoknak lesz ind/oka.

– Mi az a huszadik század? – butáskodott, ahelyett, hogy a szóra kérdezett volna rá (mint ahogy számítottam), közben meg egy kiegyenesített kaszájú fehér parasztot próbált átcsempészni az én térfelemre. De a szalonnaszagból rájöttem a turpisságra.

– A huszadik század, kérlekszépen, egy olyan hely... nem is, egy olyan idő... nem is: egy idegállapot, amit huszadik századi emberek éltek meg és írtak le először – surmóskodtam, közben a hímre ehező fekete királynőmet próbáltam megetetni paraszttal, de nem ízlett neki a pórhús, még po(ó)rhanyósan se.

– Nanana. Ez tautológia – akadékoskodott. S benyomta fehér pejét a királyom mellé, sakkba hozva az öreget.

– Tautológia az eszed tokja! Te egy hülye tauton lovag vagy! – kiáltottam fel dühösen. Felment a cukrom, a képébe szórtam egy marék sakkbábut és elsiettem, már amennyire a vészjóslóan lobogó fekete köpenyem engedte.

De hát nem engedte. Megbotlottam, hasraestem, így a láncing-mellvért-kombinációban jelentős koordinációs zavarokat mutató lovag is könnyedén utolért. Egy rozsdás inoxkést tartott a nyakamhoz, arra kényszerítve, hogy fruska módjára felsikoltsak és négykézláb meneküljek.

– Most mit rohansz? Nem is vág ez a rozsdás penge! – heherészett a lovag saját poénjától megrészegülve.

- Pont ettől félek. Még elkapok valami hülye betegséget tőle, vagy mittomén – hebegtem hozzám méltatlan módon. Aztán észbekaptam.

Felugrottam, a zakóm ujjából kirántott tepsivel fejbevágtam az egyre szőkébb lovagot. A rántotta csak amúgy csorgott lefelé a pofalemezén. S mivelhogy égett a pofája, a rántotta is sercegni kezdett. Gyorsan megsóztam-borsóztam-paprikáztam, két olajbogyót is odahajítottam. Szegénynek egyre jobban égett a pofája, így megkockáztattam a lehetetlent: két vékony csík húsos szalonnát akaszottam a füleire: máris kezdtek összekunkorodni. Mennyei szag terjengett a síkságon. Éppen a savanyúságos borkányt kezdtem feszegetni (minden volt benne: árdé kaporral, finnugorka ekkora borsószemekkel ni, káposzta cékladarabokkal, sőt ördögszarv-paprika is, kis zsenge, átlátszó hagymákkal), amikor neszezést hallottam a hátam mögött.

És valóban, egy egész regiment posztóruhás paraszt főzte a vizet a nesszhez. Akkor, a savanyúságtól megihletetten, erősen felpaprikázódtam:

– Először is, uraim!

– Nem vagyunk urak. Kommunisták vagyunk.

– Akkor elvtársak! Először is, mi ez a sündörgés? Mondta valaki, hogy önök is meghívottak az utolsó vacsorára? Másodszor, mi ez az óccsóság? Ha azt hiszik, hogy a Halál nesszkávét fog inni, akkor erősen tévednek! Kéremszépen, nyomás haza!

A sok bugris viszont nem tágított, ki a villáját, ki a kését, ki a kaszáját kezdte fenni. Ezt a szemtelenséget már nem nézhettem tétlenül. Hogy képzelik, hogy jóllakik mindenki három tojásból, két csík húsos szalonnából, két olajbogyóból és egy borkány savanyúságból? Nagyon felpörcölkölődtem, a lehető legocsmányabb ábrázatomat felöltve kikaptam a kaszát az egyik elvtárs kezéből, s egy suhintással végeztem az egész ingyenélő bandával.

Az egyik elmenekült, és elmesélte amit látott. Azóta minden meseregényben, iskoláskönyvben, képesbibliában és moziban fekete köpenyes, koponyaarcú kaszás alaknak vagyok ábrázolva. Pedig saját kaszám sincs, csak a hivatali.

És igaz, hogy jóllaktam, de azóta senki se akar sakkozni velem.

* Halál, svédül. Ihletődött A hetedik pecsét című filmből.

** Kézdi mellett

(szintén régebbi szöveg)

A borzos figura lábaival lecsatolta a kezeit a keresztről, leugrott, vakkantott egyet és tovaszökkent, mint valami ormótlan gazella.

Az egyik vadász, aki még véletlenül sem gazellára vadászott, kikémlelt rejtekéből, megnyalta hatodik és egyben legvastagabb ujját, az ionszélnek tartotta és elbődült:

– Ma eső lesz. Apokaliptikus. Golyók fognak záporozni.

A másik vadász megértően bólogatott. Tudta, hiszen ő áll majd a ravasznál. Mindent tudtak, hiszen a jövőbe láttak.

– Könnyű a jövőbe látni, ha nálad a fegyver – legyintettem a narrátor.

Nem árt a rádiós összeköttetés egy hajtóvadászatnál. Így gondolta a harmadik vadász is, aki már látótávolságon kívül volt, egy kicsi pontnak látszott. Egy kicsi pontnak is érezte magát, éppen ezért fogott fegyvert. Belebólintott a rádióba, felcsavarta a gázlángot a puskán és feszült szuszogással figyelt.

Az első bekezdésben találóan ormótlan gazellához hasonlított borzas figura meglepő energiával pattant árokról bokorra, bokorról árokra. Meglepő energiával, mondom, ahhoz képest, hogy negyven napig koplalt Pusztakamarás mellett egy szurdokban.

A rádióval, látcsővel és puskával ellátott, de csökkent reakcióidejű harmadik vadász már várta. Amikor már mindketten kis fekete pontoknak látszottak, hirtelen zoom!, és elejébe ugrott az immár teljes életnagyságban látható vadász az ugyancsak teljes életnagyságban látható torzonborzosnak.

– Az Isten szerelmére, állj, vagy lövök! – kiabált saját hangerejétől és arzenáljától megrészegülten a vadász (egyáltalán nem hasonlított a magyarkártyán található stüszi vadászra).

A mosdatlan, véres tenyerű torzonborzos hirtelen a legkifogástalanabb angolsággal és hidegvérrel szólalt meg:

– Érdekeseket mondasz: van egy olyan érzésem, hogy akkor is lősz, ha gazella módjára továbbszökellek, és akkor is, ha megállok. Sőt – nagyon is félreérthetően – szerintem azért szólítasz fel megállásra, hogy annál könnyebb legyen lelőnöd engem. Ezzel golyót és időt is spórolsz. Ez mind rendben van. Ennyi ravaszság még mind belefér egy impotens,-záns vadász trükktarsolyába. De miért dobálózol a mi Urunk, az én jó Atyám szerelmével? Ezt mondd meg nékem. Hát van pofád? – dühödött fel.

Hirtelen dulakodni kezdtek. Nem is lehetett tudni, ki lőtt először (csak sejthetjük, hogy az, akinél fegyver volt), mindenesetre vér festette be téli radioaktív tájat.

S akkor megnyílt az ég: kilőtt, füstölgő golyóburkok és rozsdás srapneldarabok kezdtek szotyogni sebéből.

Karácsony volt.

Joe, az asztalos kb. 700 kilométerre onnan felsóhajtott: – Ma sem lesz megváltás. Kezdhetem elölről. – Benyomott egy szerelmes kazettát és bebújt az asszony mellé. Az asszony szűz volt, Joe pedig vízöntő. Nem is találtak. Ettől függetlenül a szerelmes kazettofon megszólalt.

Kedvesem, nagyon-nagyon jólesett ez a mai este. Ahogy a gyertafény megcsillan a fejed búbján levő zselén, az mindent megér. Kár, hogy nincs nálam egy fényképezőgép, hogy megörökítsem ezt a nagyszerű képet, mielőtt összerondítam a hajadat, mert bizony össze fogom borzolni rendesen, de még mielőtt nekiállnánk a kuszálásnak, azért hadd mondd meg, hogy Heidegger vagy Kant? Mert tudod, kedvesem, nagyon nem mindegy. Még Gadamer és Derrida között viszonylag ki tudnánk egyezni, mert eacchhhh, de Heidegger és Kant az igazán vízválasztó tud lenni, mintha csak a lét vagy az idő között kéne választani, nemdebár? Apropó, lé, nem kérsz még egy pohárka pezsgőcskét? Nem is baj, ha nem kérsz, jobban szeretném, hogy minél józanabb lennél, tudod, én nem szeretem leitatni a csajokat, bocsánat, nőket, mert úgy gondolom, hogy az olyan, mint amikor a Mencseszter kiáll a román C díviziós csapat ellen, szóval nincs benne kihívás és akkor nem ér semmit, márpedig a szerelem igazából egy kihívás, nem így gondolod te is? Szerintem így gondolod, látom a szemeidben, ahogy megcsillannak benne a szavaim és visszatükröződnek, akár a tengerfenékről, apropó fenék, gönyörű segged van, de ne haragudj, meg tudod mondani hogy melyik templomban voltál megkonfirmálva, a Dónát útiban vagy a Farkas utcaiban? Igazán nem mindegy, tudod, egy rossz konfirmáció rányomja a bélyegét az emberre, egész életében kísérteni fog, és volt egy lelkész, aki félrekonfirmált néha, amikor megitta a istentiszteleti bort, de hát ez ilyen, az emberiség története tulajdonképpen az alkohol története, és éppen ezért szeretném hogy józan legyél, amikor behatolok a… fejedbe a gondolataimmal, mert nekem nagyon sok gondolatom van ám, tudod, nagyrészük most köréd összpontosul, apropó összpontosulás, mit is mondtál, apukád hol dolgozik? Jaj hogy munkanélküli, értem, hát az nem olyan jó, de gondolom, amíg dolgozott, az autóalkatrészgyárban dolgozott, mert te egy gyönyörű szirén vagy egy tengerszem közepén, apropó szem, gyönyörű szemeid vannak, mondtam már? És ez most akkor kék inkább vagy zöld? Vagy türkiz? Vagy micsoda? Nem mintha nem tudnám megállapítani magamtól, de függ a fénytől is, és aztán itt igazán nincs olyan nemtudommilyen nagyszerű fény, de hát gondolom, hogy a vendéglő jellegéhez tartozik az is, hogy milyen a világítás, az intim vendéglőhöz intim világítás dukál, majd meglátod, milyen intim világítás van a hálószobámban, apropó hálószoba, nem megyünk? Kérem a számlát és menjünk, későre jár és reggel biztosan korán kell keljél, hiszen a mosónők korán kelnek, háháhá, vicceltem, tudom hogy nem vagy mosónő, ez egy józsef attilás poén volt, jaj hogy nem tudod, ki volt józsef attila, hát izé, a semmi ágán ül szívem… apropó szívem, megyünk, kicsi szívem, gyere menjünk, na, kérem a számlát, jó? Nota, vă rog!

(aztán ez lett belőle...)

(ez egy cseppet régebbi szöveg, de hátha élvezitek)

Az aszfalt már folydogált. S akkor mi lesz még áprilisban? Három kövér nő jött velem szembe, egymásba karolva, szemmelláthatólag olvadoztak, de nem a gyönyörűségtől. Mint három grácia, csacsogtak izzadva, a karjaik alatt két-két hatalmas folt látszott tátongani, mint kozmikus kapuk egy másik világba.

Az egyik, a középső, elesett. A lábai összelapultak alatta, a torzója is egy pocsolyába folyt szét hirtelen, már csak egy fej üldögélt a tócsában és beszélt, beszélt, mondikált tovább, hogy milyen meleg van, meg hogy a fia mindjárt érettségizik, és még nem lehet tudni, hogy hol lesz a kicsengetési ebéd megtartva, valószínűleg a lila étteremben, de az is lehet, hogy a pirosban, habár a piros szín sok negatív konnotációt hordoz egyesek számára, másoknak meg kedves nosztalgiát, és így tovább, amíg egészen elolvadt a nő. Százharminc kiló olvadt matróna a földön.

A másik kettő mit sem törődve átlépett a pocsolyán, egymásba karoltak, kiküszöbölve az űrt, ami kettőjük közt támadt, és vidáman-izzadtan csicseregve tovább indultak.

Hirtelen a jobboldali nő, mint egy ostyátlan fagylalt, összetöppedni látszott, alfelével szétkenődött a földön, csillogott a sok zsír a már hullámozó aszfalton, az olvadó csoroszlya egy-két helyen reakcióba is lépett a talajjal, forott, pezsgett, mint egy cévitamin-tabletta, sziszegett az aszfalt, de a nő csak beszélt tovább, amíg még a hangképző szervei léteztek, aztán egyre inkább gurgulázásba csapott át az egész, már értelmes szavakat sem lehetett megkülönböztetni, csak éreztem, hogy valami nagyon fájdalmas dologról beszél, talán a vejéről, vagy veséről? Mindenesetre mintha észre sem vette volna, hogy olvad, aztán egészen elfolyt. Onnan tudtam, hogy kopasz volt, hogy ott maradt a nagy zsírtömeg tetején egy makulátlan lila paróka.

A harmadik nő, a legkövérebb, nagyot nézett, hirtelen igazi szörnyülködés tűnt fel az arcán, a pocsolyára pillantott, láttam az iszonyt és az undort az képén kiütközni, mindjárt hányni készült. „Maris, hát te is?”, kérdezte, felemelve a lila parókát. Majd levette a sajátját, a rózsaszínt, felpróbálta a Marisét, okos fejével biccentett, nem remélt, majd homokos sík talajra ért, vége volt az aszfaltnak.

A háromnős olvadási katasztrófa utolsó túlélője sóhajtott, vetkőzni kezdett. Legalább a ruhája maradjon érintetlen. Okos fejemmel én is biccentettem, mögéje lopóztam, s mint csendes inas, segítettem vetkőzni. Elsőnek a bordó virágos mellénykét kapta le magáról, majd a kis karmazsin kendőt sózta rám, aztán a bíbor szoknyától is megszabadult, végül vörös alsóneműjét hányta le arról a hullámzó monolit testéről.

Én sorsomba beletörődve hajtogattam össze a piros mindenféle árnyalatában úszó felszerelést és gyászinduló zümmögésébe kezdtem. A mamesz felemelt fejjel kezdett olvadni. Szép lassan ringatózott a gyászinduló ritmusára. Nőtt a tócsa, fogyott a nő. A háj sistergett: meztelen hátán megcsillant a napfény, egészen elvakított. Mire megint látni kezdtem, a nő sehol sem volt, felszívta a homok. Ott voltak hát már mindhárman a talajban, az anyaföldben. Az anyaaszfaltban. A szerves anyag szaga még az orromban kísértett, amikor szép lassan, szomorédesen a vendéglő felé indultam.

A bordó virágos mellénybe, rózsaszín parókába és kis karmazsin kendőbe öltözött pincér mosolyogva kopogtatott a tarkómon. Egy zsíroskenyeret rendeltem tőle. Azaz tudja, mit? Hozzon hármat.

Az idén 23 filmet sikerült mindössze. De az élmény teljesen más volt, leginkább az Antigoné és az izgulás miatt. Szóval fasza, na. Érted.

Az idei TIFF toplistája:

Le quattro volte

I Saw The Devil (Akmareul boatda)

Mike Leigh: Another Year

Alex de Iglesia: Balade Triste de Trompeta

Mission London

Herzog: Cave of Forgotten Dreams

A majdnem kurvajó-kategória

Pierre Étaix: Yoyo

Rundskop/Bullhead

Amador

Reign of Assassins (ez a wuxia)

A futtottak még-kategória

Primos (Uncsitesók)

Vitus

Kartik Khrisnan

Big tits zombie (habár ez igazságtalan, mert végigröhögtem)

A white, white world (a szerb)

Über uns das All

S ezeket inkább ne ha nem muszáj

Balabanov: Kochegar

Potiche

Memorias del desarollo

Guy Nattiv: Mabul

Sofia Coppola: Somewhere

Pierre Étaix: Pays de Cocagne

Engelen

Na, megnéztem magamnak a híres, újra kipakolt Iorga-idézetet a Matyi alatt, amiről mindenki beszél. Hát, tényleg égbekiáltó szemétség. És azt is megmondom, miért. Azért, mert mégcsak nem is az eredeti táblát baszták vissza oda, hanem egy teljesen új táblát raktak ki, amelyik az eredeti idézetet is idézi, sőt, az 1992-es Funár-surmóságot valamiféle fasza kis csínytettként könyveli, ünnepli, idézi meg. Szóval értitek: nem is arról a nyamvadt idézetről szól az egész, hanem maga a táblakirakás aktusáról. Ez egy metatábla, úgymond. Egy hihetetlenül pimasz, pofátlan gesztus. Mégcsak nem is nacionalista, hanem egyszerűen SURMÓ. Szinte látom, ahogy ezek a markukba röhögnek a városházán...

Most, hogy visszajöttünk a Szemléről, s megvolt a díjkiosztó meg minden, egy csomó minden eszembe jutott. Nem is feltétlenül azt akarom már századikszor elmondani, hogy milyen gyenge volt meg kevesen voltak meg fapados volt meg összecsapott meg a filmek is szarok, akkor is ha ez mind igaz. Az jutott eszembe, hogy lehet hogy ez a legjobb dolog, ami történhet a magyar filmmel.

Ahhoz, hogy újjászülessen, meg kell halnia; ahhoz, hogy építsen, először rombolni kell. Márpedig egy alapos halál, rombolás, purgálás már ráfér a magyar filmre. Ezt bizonyítandó csak meg kellett nézni az idei nagyjátékfilmes versenyprogramot. Eddig is voltak szar filmek bőven, de azért akadt egy-egy Taxidermia, Bibliotheque Pascal, stb. De az idén hogy egyáltalán fontolgatták Mundruczót a legjobb színész díjára, az már kiakasztott. Szóval nem Vajnával van baj (van vele is: a sajtótájékoztatón nyilvánvaló volt, hogy azt sem tudja, mi a helyzet abban az országban, mozik, folyóiratok, stb, szerintem a filmeket, a jobbakat se se nagyon ismeri - de lehet, nem is kell ismernie...), hanem mindennel.

Szóval lehet, hogy kell egy olyan év a magyar filmnek, amikor nincsenek filmek, amikor hátralépnek, leporolják és összeszedik magukat. Mint amilyen 2000 volt Romániában, amikor nem mutattak be filmet. És mégsem dőlt össze a világ, sőt, azóta a román filmet, történetében először ilyen markánsan és időtállóan végre jegyzik. És akkor a magyar film talán újra szép lesz. Jöhet a Hungaria, anno zero...

...milyen jó.

Harmincéves lettem én,

cseppet se lep meg e költemény:

előre

tudtam.

Harminc évem elszelelt

de hatvannak tűnik.

azám

babám.

Mert minden kimondatlan szó

súlya kétszer akkora.

Ezt tedd

essze!

2011 ápr. 1. Romániában nem lehet recept nélkül Algokálmint venni.

2011. ápr. 22. Romániát átveszi az ukrán gyógyszermaffia, előre lepecsételt recepttömbökkel és házi, sokkal hatékonyabb álgokálminokkal. Ráadásul olcsóbban.

2011. május 2. A kolozsvári egyetemisták rászoknak az Ursus+Ukrálgokálmin kombóra, ketten kiütik magukat. Vezércikkek, razziák. Az egyetemrejárási kedv furamódon nem csökken.

2011. május 12. Az Európai Parlament gyógyszerügyi biztosa letelefonál Cseke Attila egészségügyi miniszternek.

2011. május 29. Romániában újból lehet recept nélkül Algokálmint venni.

Ma van nyolcvan éve annak, hogy Murnau, a némafilmes kifejezőforma egyik legnagyobb rendezője meghalt autóbalesetben. Mindössze 42 éves volt. Vajon mennyivel lenne gazdagabb a filmtörténet, ha a Nosferatu legendás direktora megérte volna, hogy hangosban is, netán színesben is forgasson? Épp a hangosfilm adventjén halt meg, 1931-ben...

Erdélyi magyar liberális: Vesszen az intolerancia! (értsd: irtsuk őket! Boszorkányüldözés!)

Erdélyi magyar jobboldali: Autonómiát Székelyföldnek! (- kiabálja be Pestről)

Erdélyi magyar szélsőjobb: Magyar ember, magyar nővel, magyar gyereket! (értsd: múltkor megdugtam egy román csajt, azok szeretik a magyar faszt, hejj)

Erdélyi magyar szocialista: van ilyen, bár nyilatkozati szinten? :D

Erdélyi magyar konzervatív: Éljenek a székelyruhás nénik a padon! (igen, kérek barbecue-szószt is a mekim és hasiburim mellé).

Erdélyi magyar demokrata: esszefogás kell! (reám szavazz, ne rea, me't az surmó!)

Rézbidon

Végy egy rézbidont, végy egy réztekercset
Töltsd meg friss töröbúzacefrével, többet sose gürcölsz
Csak feküdj szépen a boróka alatt, mikor fényes a hold
Nézzed, hogy lassan megtelik a sápadt holdfényben

Rakj egy tüzet magyaróból s bikkfából
De sose putrigályos vagy vizes fából, mert meglátják a füstöt
Csak feküdj szépen a boróka alatt, mikor fényes a hold
Nézzed, hogy lassan csepeg a sápadt holdfényben

Jóapám whiskey-t főzött, nagyapám úgyszintén
De sose fizettünk adót érte 1792 óta
Csak feküdj szépen a boróka alatt, mikor fényes a hold
Nézzed, hogy lassan csorog a sápadt holdfényben

(eredeti itt)

Idegesít, hogy a last.fm-en a magyar zeneszámok címeit az angol címadási hagyomány szerint nagybetűsítik (Értsd, Minden Szó NagyBetűvel Kezdődik). Kinek lehet szólni, hogy ez szar így?

Tegnap megmérkőzött a kő, a papír és az olló. Győzött a papír...

A demokrácia egy politikai giccs. Mindenhová kiakasztják, de nem funkcionális.

- A zseni csak akkor szól, ha kérdezik - mondta Márai. Senki se kérdezte.

Nagyanyáink még pulóvert kötöttek, mi már csak kompromisszumot.

Káve Mária!

Bolond, aki sír egy lány után, mondja a dal. Én aszondom, hogy az még bolondabb, aki egy lány előtt sír.

Azt mondtam, hogy csak hétvégén sörözök. Szerencse, hogy a hétnek - mint a kolbásznak! - két vége van.

Ha egy dolgot tanultunk a történelemből, az az, hogy ne higgyünk neki.

- Keresem a tökéletes férfit, de csak fiúcskákat találok - duzzog felháborodottan. Nem tudom, miért csodálkozik, hiszen ő is csak leányka.

Néha a legjobb magyarokból lesznek a legjobb románok.

A haveromnak naponta káprázik a szeme. Úgy hívjuk a jelenséget, hogy dailybáb.

Tisztújítótűz

A hagyomány olyan törvény, ami kialakult. A törvény olyan hagyomány, amit valami idóta talált ki. Megszegni meg lehet mindkettőt.

Hogy hívják a nagylelkű olasz zeneszerzőt? Generossini.

Indítottam egy sörnaplót, nézzétek meg, ha érdekel. :D http://sorblog.freeblog.hu/

"– Az imént hallhattuk, a Filmszemlén milyen temérdek alkotást mutatnak be majd.

– A filmszemlékre talán szükség lehet, mivel a folyamatosságot biztosítják, de mégsem egyebek nagy hazugságnál. Önigazolásul szolgálnak. Potemkin-rendezvények, ahol van zsűri, és mindenki kap valamiféle díjat. Ha el vannak ennyivel, hát csinálják. Csupán arra volnék kíváncsi, mindez mennyibe kerül. Felteszem, kikerekedne belőle egy filmre való. Senki sem elemzi majd a mai helyzetet és épkézláb kritika sem lát napvilágot, ami a zavar jele."

Mégpedig az, hogy nem néztem meg a moziban egy filmet, amit amúgy ha nagyon nem is, de szívesen megnéztem volna (Green Hornet). Azért, mert nem hozták sehova 2D-verzióban. Nem lehetett választani. Vagy 3D, vagy semmi. A semmit választottam (illetve a majdani letöltős verziót, ami az efféle látványfilmeknél (is) meg tudja ölni az "élményt"). Ez van. Dühömben csináltam egy egydimenziós filmet. Illetve egy klasszikus Csillagok háborúja-jelenetet adaptáltam 1D-be. A jelszó: downgrade!

Fenerég nem néztem Discovery-s "dokfilmet" (mivelhogy tévém sincs). Most megnéztem egyet, s kicsit leszakadt a pofám.

Jobban működik a dramaturgia, mint egy náci vagy egy kommunista termelési filmnél. Olyan dolgokat adnak el "tudomány" vagy "dokumentum" felkiáltással, hogy beszarsz. Bombasztikus zene, sztentori narráció, frenetikus vágás, félig bevágott interjúrészletek, hatásos animáció - és ami a legfontosabb - gondosan megszűrt, kiválogatott tudományos tények. Bármit be tudnának bizonyítani az égvilágán. Mint egy hosszúra nyúlt trailer. Egy vágással megteremtik a logikai összefüggést két teljesen különböző interjúból kivágott részlet között. ...az áfonyabokor genetikai struktúrája... snitt... tehát Isten létezik, semmi kétség!

Olyan csúsztatások vannak egy ilyen háromnegyedórás produkcióban, hogy azt se tudod, hova telefonálj be. Először, esküszöm, azt hittem, hogy paródia. De nem, halálkomolyan gondolják. S az emberek - gondolom - bezabálják, mert a Discovery logó azt jelenti.

Isten ments hogy ezek egy szép nap háborús propagandafilmeket kezdjenek gyártani.

Tény: a szilva megterem hazánkban is, nem is akármilyen mennyiségben (tudom, mert jut belőle megenni is, dzsemnek is s pálinkának is). A füge meg a datolya viszont nem.

Akkor hogy az istenbe van az, hogy az aszalt szilva sokkal drágább, mint az aszalt füge és datolya? S nehogy azt mondd, hogy az aszalási eljárás miatt. És romániai a gyártó. Na.

Ez az igazán hatékony és geci börtön: nemhogy falai sincsenek, de az emberek nem is akarnak megszökni. Vagy ha igen, hova mennek? Ugyanaz van itt mindenhol -- az ENSZ pedig kínosan ügyel arra, hogy az űrutazás ne legyen könnyedén elérhető a tömegek számára. Vagy ha elérhető is, a barátságos, lakható bolygókat jól titkolják előlünk. Damn!

Voltam ma a kolozsvári Demokrácia Központban, avagy az EMNT irodájában, avagy Tőkés László irodájában a konzulátus megett az udvarban (no nem azért: valami teljesen más ügyben).

Hatalmas tolongás, mindenki roppantmódon érdeklődik, hogy lehet megkapni a magyar állampolgárságot. Folyik a magyar élet, de rendesen. Egy lány nem is tud magyarul, románul diktálja a telefonszámát. Egy bácsi: "s akor a doszárt míkor lehet leadni? mert a formulárt már kitőtötem." Szóval így megy ez.

De a legzseniálisabb figura az volt, aki képes volt a Tőkés-irodában, állampolgárságolás közben egy vörös peszedés nájlonpungát szorongatva várakozni, Mircea Geoană for prezident felirattal. Na ez cinizmus hej. Szóval az összes punga közül ami van a világon, pont ezzel. Itt van, ha nem hiszed (kattincs rea!).

Milyen fasza. Belekerültem a ht-online-be (ez azt jelenti, hogy határon túli magyarok szótá... mindegy, értitek, olyan mint egy nagy szószedet). Beírod szépen, hogy http://ht.nytud.hu/htonline/htlista.php?action=search s ott beírod, hogy "punga", megnyomod a keresés gombot s tátáámm! :D

Kedves ismerőseim! Pláne erdélyi, Magyarországon huzamosabb ideig élt, élő emberek, ill. szociológusok, néprajzosok :D! Egy készülő videósorozathoz kérek segítséget: a téma az, hogy mit tanultunk a románoktól -- jó és rossz dolgok egyaránt. Jöhetnek tippek nyilvánvaló, ill. kevésbé nyilvánvaló dolgokról: ételek, zenék, ruhák, viselkedések, stílusok, életfelfogások, habitusok, eljárások, mindenféle kulturális sajátosságok, amik kimutathatóan román hatásra honosodtak meg (vagy csak erősen jelen vannak) az erdélyi magyaroknál (ha magyarországiaknál teljesen hiányoznak, akkor még nyilvánvalóbb, de nem feltétlenül). Ha valaki nem akarja vállalni amit ír, írja privátban. Köszi és add tovább! Muhaha.

Kész, bevallom: biszexuális vagyok.

Kolbiszexuális :D

A Last.fm szerint ezeket az albumokat hallgattam a leggyakrabban 2010-ben:

1. Secret Chiefs 3 – Traditionalists: Le Mani DeStre Recise DeGli Ultimi Uomini
2. Bill Frisell – Have a Little Faith
3. Brian Eno – Small Craft on a Milk Sea
4. Kevin Ayers – Joy Of A Toy
5. Trey Gunn – Modulator
6. Gazpacho – Missa Atropos
7. David Bowie – Heathen
8. Mystic Knights Of the Oingo Boingo – Forbidden Zone
9. David Bowie – Outside
10. Trey Gunn – The Third Star
11. Areknames – In Case Of Loss...
12. Slash – Slash
13. Secret Chiefs 3 – Book M
14. Fear Factory – Mechanize
15. Meat Loaf – Hang Cool Teddy Bear

Vicces, mert én kurvára nem így emlékszem erre az évre. Mindenesetre ez a legtöbbet hallgatott számok listája:

1. Joe Strummer – The Brooding Side of Madness^*
2. Ennio Morricone – Il Grande Silenzio (Restless)
3. Carptree – Sunrays
4. Cybotron – Colossus
5. Ennio Morricone – Nuddu
6. Sula Bassana – Barbarella
7. Anima Morte – Il Grande Silenzo (Morricone cover)
8. Jethro Tull – Locomotive Breath
9. Bill Frisell – Washington Post March
10. Majeure – The Dresden Codex
11. Brian Eno – Emerald and Lime
12. Buffalo Springfield – Broken Arrow
13. UFO – Let It Roll
14. Alice Cooper – Former Lee Warmer
15. Lee Press-On and the Nails – Pico and Sepulveda (Forbidden Zone OST)

(^* Walker OST). Ez már sokkal közelebb ál az ún. valósághoz. Mondjuk innen még mindig kimarad a telefonon s a kocsiban hallgatott zenék tömkelege (a nem betaggelt mp3-akról nem is beszélve). Na, de akkor itt a kedvenc előadók listyája:

1. Jethro Tull
2. Bill Frisell
3. Secret Chiefs 3
4. David Bowie
5. Eloy
6. Trey Gunn
7. Donovan
8. Porcupine Tree
9. Oingo Boingo
10. King Crimson
11. Whitesnake
12. Uriah Heep
13. Neil Young
14. UFO
15. Steve Hackett

Semmi nagy meglepetés. Hacsak az nem nagy meglepetés, hogy a mai megjelenésű zenék nem tartogatnak számomra sok érdekességet. De ez nem meglepetés, hanem szomorú - nem számukra, hanem számomra. Hogy az utóbbi listya vezetőjének egyik dalával parafrazáljam a helyzetet: "Living in the Past". Na ennyi! (filmes toppal is akartam próbálkozni, de annyira elszomorodtam azon tény felett, hogy egyetlenegy ötcsillagos filmet se láttam a tavaly, hogy inkább mellőzöm az egészet. majd az oscar-gála után, amikor a színe-java eljut ide is. addig nézzétek csak a social networkot és éljetek abban a hamis tudatban, hogy valami újat mondott a film).

"Congratulations pal
The road to Cannes is yours.
Man fucking pig is a thing of the past. Man fucking car is something new.
Try for your next one - man fucking film camera. If you remove the lens it's a nice hole there.
Good luck !"

Ezt írta valami ismeretlen ember az Olajszintre egy filmmegosztón, ahova feltöltöttem (Mohamed beszéljen a második mondatából). Nos, muhahahaha, szegény Dziga Vertov jut eszembe, neki a kamera még szem volt. Mára már pinává lett, kurva, aki mindent lefilmez, aki eléje kerül. A digitális nyersanyag csak a mennyiségre ad. Nem vagina dentata, hanem vagina obscura.

Amúgy pedig kellemes ünnepeket.

Helyszín: Uzon és Lisznyó között.

Időpont: nyolc és kilenc között (este, persze).

Célpont: a jó meleg csempekályha mellé kerülni minél hamarabb.

Útviszonyok: befagyott, síkos, mint a rossznyavalya.

Látási viszonyok: akkora hatalmas köd, mintha Zeusz ondója ömlött volna végig a tájon.

Sofőr: be van szarva. Hosszúfénnyel semmit, de semmit se lehet látni. Ködlámpa kurvarég ki van törve, már a helyét is betömtem fekete műbőrrel. Rövid fénnyel se látom, csak az autó orrát. Pozícióval mintha jobb lenne. Végül teljesen lekapcsolom a világítást. Szeléné megmentett: olyan erősen világít fentről, hogy egy párszáz méterre beláttam a ködbe. Végül teljesen lekapcsolt fényekkel mentem, kettesben, egyik kezem a kormányon, a másik a kéziféken. Egy nyuszi átszaladt az úton. Mondjuk, az átszaladt túlzás, átvonszolta magát, minden le van lassulva (pedig tíz, értsd 10 fokkal melegebb van, mint tegnap!). Aztán hirtelen az ijesztőből varázslatosba ment át, a szemem megszokta a sötétet, a havon csillogni kezdett a holdfény. Aztán szembejött valaki, illett legalább a pozíciót felkapcsolni (nem is mondom, megint teljesen elvakultam, a köd visszavert mindenféle fényt), magic's over.

Na de itt vagyok :D

Azért, mert nagyrészük valakinek a lakásán játszódik. És ezelőtt 20-30 évvel még eladhatóak voltak azok a szituációk, amelyek valakinek a lakásán játszódnak, és funny párbeszédek hangzanak el, ma már a mobiltelefon és az internet miatt már egyszerűen hiteltelenekké váltak. Példa: haver beront a másik haver ajtaján, üvöltve, hogy "gyere mert kezdődik/szül/harcol/süllyed a meccs/hörcsög/love parade/miketyson!!!" (tetszőlegesen keverhető, bármivel helyettesíthető). Miért kellett benyitania a hatalmas távolságra lakó haverja ajtaján, hogy ezt elmondja, amikor ott van a mobil, vagy az internet? Természetesen azért, mert ezzel komikus reakciókat csalhat ki a másik színészből, aki esetleg burleszkes csetlések-botlások árán veszi a kabátját, hogy együtt elrohanhassanak. Vagy valami hasonló.

Csakhogy ez már nem így van. Ha a való élethez hasonló haveros sitcomot forgatnának, kurva unalmasak lennének a 1995 tájéka után játszódóak: csupa telefonálós split-screen, vagy még rosszabb: screenshotok. Mert így élünk ma már, sajnos. Mindenki konstans módon elérhető online. Nem kell keresni, nem kell hazamenni hozzá, nem kell üzenetet hagyni az anyukájánál. Ezért lesznek az efféle sitcomok egyre hiteltelenebbek. Ami működött a Seinfeld idején, az már nem fog működni ma. Ezért egyre divatosabbak a munkahelyen játszódó vígjátékok. Az emberek amúgy is ott töltik az idejük nagyrészét, vagy az autóban. És ott legalább igazi konfliktushelyzetek alakulnak ki, amit meg lehet oldani. Viccesen vagy kevésbé.

Azért mekkora szopás, hogy Kolozsvár egyes részein nincs rendes utcai közvilágítás (cserébe kisebb atomkráternyi gödrök az aszfaltban - ha van asztfalt), ezzel szemben a "ha kenyeret és cirkuszt nem is, de karácsonyi giccset a népnek" vezényszó alatt már most, Krisztus urunk születése előtt jó három héttel a központ és más helyek (pl monostori híd) hatalmas, villogóan színejátszó, energiapazarló fényorgiába van öltöztetve (ja, mondtam, hogy az Íriszen lakók ugyanannyi adót fizetnek?)

Miért nem ezeken a szarságokon spórolnak az anyukák GYES-e helyett, ha már ekkora válság van? Garantálom nektek, ha egy álló évig visszavenne az egész populáció a fényűzésből, a felesleges luxusokból, máris egyenesbe kerülne az ország.

Néha, látszólag ok nélkül, teljesen váratlanul rámtör a nyers hús iránti rettenetes, kielégíthetetlen étvágy. Ilyenkor nyers miccset, sültelen csirkemellet, feldolgozatlan sonkát, bármit megeszek. Magára. Szájukhoz kapnak a nők: rosszul leszel, Nándorka! De soha nem lettem rosszul, csak egy látszólagos jóllakással, némileg csitított sóvárgással maradtam mindig. Érzem, hogy Istent is megenném, ha hús-vér lenne. De ő csak egy idea, egy konokul megragadt dogma. Amit azért találtunk ki, hogy megmagyarázzunk megmagyarázhatatlan dolgokat. Mint például az időnkénti teljesen irracionális, csillapíthatatlan nyershús-kívánás.

Állítólag Szentgyörgyön péntektől kezdve felmérik a nép kultúrára való igényét (a "kulturális igény" kifejezés szerintem hülyeség), ha jól tudom, leginkább a hosszú évek óta húzódó színház-"mizéria" miatt. Engem az érdekelne, hogy ebben a kérdőívben (vagy mivel mérik fel az ilyesmit) van-e filmes, mozgóképes kultúrára való igényt felmérő szekció? Magyarul: mikor tűnik már fel nekik (bárkik is lennének ők, akik felmérik az igényt), hogy milyen szégyenteli állapot az, hogy nincs Székelyföldön mozi? Mondjuk ezt a videót elnézve elhiszem, hogy bárkinek elmegy a kedve bármifélét is csinálni odahaza.

A leggázabb intézmény Romániában éppen a gázművek. Nagyon ragaszkodnak a kommunista örökséghez. Hatalmas piros betűk és belsők, a női alkalmazottaknak pedig szép kis pionírnyakkendője és térgyszoknyája van. És ez az egyetlen intézmény, amiben irdatlan, ordas, kaotikus, végtelen sorok vannak, mint a csauba'. Az ügyfélfogadásuk olyan lassú, hogy a nyugdíjasoknak sincs türelme végigállni. Még az igazságszolgáltatásnál is hatékonytalanabb.

PS. Hogy mi a faszért hívják E-On gázak, arra se jöttem rá, csak most. Aeonokat kell sorrbanálni.

1909-et írunk, az akkor még mit sem sejtő, színművészként épp befutni készülő Asta Nielsen ezt írja, amikor felkérték első filmszerepére: "A film a Nordisknál jó fogadtatásra talált [...] A gondolat, hogy egy filmben közreműködjek, olybá tűnt, mintha a felhőből a földre pottyantam volna. Hiszen ha Franciaországban forgattak is néhány játékfilmet, és Amerika egy-két vígjátéka elragadó volt, a fehér vásznat mégiscsak az utcagyerekek szórakozásaként értékelték. Igaz, Olaszországban is meglepően monumentális filmeket mutattak be, de az új "művészet" elsősorban mégiscsak vadnyugati cowboyjelenetekből állt, vagy burleszkekből, amelyekben pékinasok kéményseprőbe ütköztek, rendőrautók hallatlan száguldás közben két keréken vették a kanyarokat, vagy elegánsan öltözött urak és hölgyek azzal szórakoztak, hogy tejszínhabot vágtak egymás arcába."

És ma mi, száz évvel később, mi van?

Van-e hivatalos neve az abortuszt végző orvosnak (mint ahogy van van orr-fül-gégész vagy urológus) az "angyalcsináló"-n kívül? Javasolnám az "abortőr" kifejezést. És a beavatkozáson keresztüleső nő neve lenne az a "aborté".

Van olyan, hogy nehezen szembesülök azzal a szöveggel, amit én írtam korábban. Bátorságot kell gyűjtsek hozzá.

Vannak (és lesznek) dolgok széles e konzumtársadalomban, amibe' vagyunk (a rossz egye meg), amiket soha nem fogok megérteni. Soha.

Például hogy miért van szüksége az emberi seggnek barackszagra és színes budipapírra? Mai, egyre ökutudatosabbá váló világunkban száműzni kéne az efféle luxus-hülyeségeket. Mert ahogy azt már Csaba királyfi korában is tudták, és tudják a mai napig, a segg az segg. Nem barack.

Persze, bele lehet (sőt, kell!) harapni, szagolgatni is lehet, finom, hamvas szőrzete is van, de a segg nem barack. Úgyhogy kedves budipapírágyártók, tegyetek le világmegváltó tervetekről (bármi is lenne az), ne gyártsatok többé színes meg szagos vécépapírt. A vécépapír legyen egyszerű, színtelen, szagtalan és puha. Minden pluszbefektetést fordítsatok karitatív célokra -- vagy bolygónk (egy segghez hasonlóan) szétkúrt helyzetét javítandó kutatásokra.

- Nincs affinitásom a színházhoz. Ez nagyon furcsa. Sohasem rendeztem színházat. Operát igen, de az egy teljesen más világ. A színházat sose szerettem. Talán négy vagy öt színházi előadást láttam összesen egész életemben. Csüggedten adtam fel – talán huszonöt vagy -hat évesen. Azóta egy előadást se láttam.

- Miért?

- Túl sok, és valószínűleg túl komplex érvek kellenek elmagyarázni egy ilyen rövid interjúban. Egy egyszerű válasz az lenne hogy képtelen vagyok hinni a színpadi színészeknek. Egy szavukat se hiszem el. Lehet az jó teljesítmény vagy rossz előadás, jó drámai szöveg vagy gyenge, egyszerűen nem tudok rákapcsolódni. Hitelességi szakadék van köztük és köztem.

(saját fordítás, a teljes interjú itt van, érdemes elolvasni, mesél Peruról, meg a védett színészeiről, meg a Red kamera és celluloid viszonyáról, meg hogy vajon más rendezők miért vágnak egy évig egy filmet.)

Mostmá nem hagyhatom szó nélkül, kettőt hármat is kaptam, egyet a puritán szeméttől, egyet Magyari Tivadartól, egyet egy volt tanítványomtól. Úgyhogy hajrá.

A játékszabályok a következők:

1. A díjat meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogra.
3. Be kell linkelnünk, akitől kaptuk.
4. Tovább kell adnunk 7 embernek.
5. Be kell linkelni őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnunk magunkról 7 dolgot.

Szăvegyem. 1. köszönöm szépen!; 2. lásd odalenn, 3. Puritánszemét, Tivadar (igaz, ő a Napi Gamat-blogomra adta), Tencike; 4. Ehhez, megmondom őszintén, dög is vagyok, meg már nem is követem annyira a blogoszférát, egész egyszerűen nem tudok 7 embert mondani, pláne olyant nem, akik már nem kaptak ilyen díjat. Aki úgy érzi, adja meg magának :D; 5. és 6.: vö. 4-es pont; 7. valószínűleg a nem épp nyilvánvaló dolgokra, gyerekkori molesztálásokra, perverziókra kíváncsi az, aki feltette az utolsó kérdést - hát nemtom, mindenesetre:

A hét szamuráj tény rólam:

1. Gazdasági kérdésekben szocialista, nemzetiségi kérdésekben konzervatív, szexuális kérdésekben liberális, esztétikai kérdésekben szélsőséges vagyok :D
2. Utálok táncolni, táncoló embereket nézni, élőben is, filmen is.
3. Imádok autót vezetni. Nem feltétlenül gyorsan, de akár. Úgy gondolom, hogy volán mögött fogok meghalni (nem feltétlenül balesetben, hanem készakarva).
4. Szeretem a hasamat. Régebb büszke voltam arra, hogy a környezetemben levő kanoknál jobban tudok főzni. Most egy jó ideje Emőke annyira lekörözött, hogy a gasztronómiát inkább csak end userként szeretem. Ami nem baj.
5. Utálok tanítani. Mindig megfogadom, hogy na még ezt az egy félévet, aztán valaki mindig rábeszél valamilyen tantárgyra. Na de most ezután tényleg vége. Garantálom.
6. Mostanában kerülöm a konfliktust, ha tudom. Erre rá lehet fogni, hogy gyávulok, öregedek. Én aszondom, hogy egyszerűen idiótákkal kár vesztegetni az időt.
7. A mostani alkotói-intellektuális munka mellé szeretnék egy állandó, napi 1-2 órás, megfeszített munkával járó melót. A mostani nyár többek közt azért telt olyan jól, mert a Filmtettezés és Lolek meg Balek után kimentem az udvarra kaszálni vagy fát vágni. Jól leizzadtam és nem volt lelkiismeretfurdalásom, amikor utána a szénen finomra barnult miccseket behajigáltam. Úgy gondolom, hogy az emberiség (több nyilvánvaló ok mellett) azért rohan a vesztébe, mert kibaszottul dögök vagyunk. Vagytok. Vagyunk. A papírtologatás nem munka, fogjátok már fel. Aztán a pdf-tologatás még annyira sem.

Na és a kép:

Kam atüt.

Na, akkor inkább mégis itt lehet elolvasni.